Azért hogy végre valami izgalmasabb is történjen végre, szerdán elmentünk Jiaval színházjegyeket venni. Egy pénteki előadást néztünk ki magunknak, Brecht: Der gute Mensch von Sezuan (A szecsuáni jó ember). A helyi városi színházban volt a darab, amiről én naivan azt feltételeztem, ha már központi színház, akkor biztosan szép lelátók, német pompa jellemzi. Hát nagyot tévedtem. Az épület kívülről modern stílusú tele mindenféle ötletes megoldással. A nézőtér viszont enyhén szólva is puritán. Igazából úgy éreztem magam, mint egy magyar kisvárosi kultúrális központban, pl. a siófokiban. De a pestiek közül leginkább a Bárkára emlékeztetett. Félre ne értsen senki, nincs bajom az ilyen színházakkal, sőt a Bárkát is kifejezetten szeretem, de azért egy tartományi főváros központi színházaként mindenesetre meglepő volt ez. A darab viszont nagyon jó volt. Aki nem ismeri a történetet annak röviden: Az Isteneknek az a feladatuk, hogy találjanak legalábbegy jó embert, és az ő választásuk egy Szecsuánban élő prostituáltra esik, aki szerint anyagi okai vannak annak, hogy nem tudja követni az isteni parancsolatokat. Így adnak neki elég pénzt, hogy felhagyhasson munkájával és új életet kezdjen. A lány vesz is magának egy kis tabakos boltot, ám a gondok nem tűnnek el ezzel. Egyre többen kérnek tőle segítséget, vagy követelnek tőle ilyen-olyan jogcímen kisebb-nagyobb összegeket. az újabb anyagi problémák hatására személyisége meghasad, és többször eljátsza az emberek előtt saját nagybátyját, aki vele ellentétben önző és csak "unokahúga" érdekeit tartja szem előtt. A dolog odáig fajul, hogy amikor a lány szerelmi bánattól szenvedően megtudja hogy állapotos, a nagybácsi marad a helyén. Mindenki hiányolja persze a jóságos lányt, nagybátyját azzal vádolva, hogy bántotta vagy bezárta őt valahova. A darab csúcspontján, amikor a nagybácsi már nem bírja tovább az örlődést a két szerep között, színt vall. Látják ezt az Istenek is, akik nem tudják elfogadni azt a tanulságot, miszerint nem lehet a világban jónak lenni, s követni a parancsolatokat, mert saját magának árt ezzel a legjobban az ember.
A színházba sajnos nem vittem fényképezőgépet, így onnan nincsenek képeim. Viszont tegnap délelőtt megint elmentem sétálni egy nagyot, és közben mindenfelé kattogtattam is persze. Íme a képes összefoglaló:
A waterloo-i csata emlékére állították ezt az oszlopot, amelynek a tetején egy angyal látható. Az alján levő kőtömbbe pedig azoknak a csapatoknak a nevét és alakjait őrízték meg, akik a Hannoverből vagy a környékről mentek harcolni.
Az emlékmű egyébként egy hatalmas park végében áll. Itt pillantottam meg tegnap a sárguló levelek között ezt a szép rózsát is, majd később még többet. Hihetetlen, hogy mennyire finom még most is az illatuk, pedig azért itt már elég hűvös, késő őszi az időjárás. De legalább a hangulatom tavaszi lett a virágoktól egy csapásra! :)
Ez a Neustädter Hof- und Stadtkirche St. Johannis a Calenberger városrészben. A falán több hatalmas kőtömb található, amik különböző nevesebb helyiek századokkal ezelőtti síremlékei. Ebben a templomban nyugszik többek között a filozófus, Leibniz is. Bemenni nem akartam, mivel éppen mise volt, de majd valamelyik héten hétköznap elmegyek, mert belülről is szeretném megnézni, milyen ez. Más templomoknál is jártam tegnap, de a probléma ugyanaz volt mindenhol, így elhatároztam, hogy a legérdekesebbeket még felkeresem valamikor.
Ez a kő egy kívánságkő (Wünschestein), amely az előbb látott templom terén áll. Az oldalán található írás szerint a gyerekek hosszú idő alatt nagyon sok kívánságot írtak fel papírcetlikre, s tűzték azt a templom falára. Ezeket a kívánságokat őrzi a kőtömb, amely nem olyan régi, 1996-ban állították fel.